Na mondd már, mi a sztori, mi a mai sztori?
- unszolnak naponta rokonok, barátok, ismerősök szép számmal.
Semmi különös...válaszolnám nekik, de inkább csak megvonom a vállamat.
Élek, dolgozom, jövök-megyek, teszek-veszek, nézek, látok, elgondolkodom dolgokon és megírom, amit úgy érzek, hogy meg kell osztanom.
Az események velem történnek meg, vagy másokkal körülöttem, néha nélkülem, néha én is bennük vagyok, benne a dolgok sűrejében.
A forgatag elragadna, de próbálom tartani magamat, állok stabilan, néha megingok, máskor hanyatt fekszem és csak nézek, és nézek felfelé.
Látom a felhőket, néha azokon is túl, máskor hasra fekszem és bogarászom a parányi világot, gyakran csak az orromig látok, vagy néha addig sem, nem látok ki a fejemből, így bent nézelődöm.
Elveszek a labirintusban, bolyongok reggeltől estig, aztán estétől reggelig, tavasztól télig, reggeltől délig, majd déli harangszóra kifutok a konyhába és mohón ebédelek. Aztán megint eldőlök, vagy inkább magamba zuhanok, egy álomtalan álomba, és hamar felébredek.
Élem az életemet....néha úgy érzem, a másét. De az sem sokkal izgalmasabb.
A napok monotonitása nem andalít el, hanem feldühít, szétzabál és megemésztve undorodva maga alá ereszt. Nem marad már belőlem semmi, csak egy kis halom reszketeg kocsonyaszerű pép.
Remegek és félek. De élek. És remélek.
Hogy ez a körforgás soha nem áll meg.
Élek.
Hát, ez a sztori, csak így, szimplán.
